Személyes - Amikor egyedül vagy a világban

Sziasztok!

Ma úgy döntöttem, hogy egy kicsit komolyabb és személyesebb témáról fogok írni, és ez a magányosság és a megalázottság érzése. Biztos sokatoknak ismerősek lehetnek ezek az érzések, hiszen ez mindennapos dolog az iskolákban és bárhol, ahol egy közösség részei vagyunk.

Ez a dolog csütörtökön fogalmazódott meg bennem, testnevelés órán. Egy bukfencekkel, kézenállásokkal és fejenállásokkal tarkított talajgyakorlatot osztályoztak le nekünk. Már két hete gyakoroltuk és eddig soha semmi probléma nem volt vele. Már majdnem mindenki bemutatta, amikor engem hívtak ki. Kézenállásból kellett előrebukfencezni. A jobb jegy reményében gondoltam, hogy megtartom magam egy kicsit a levegőben, de ez nem úgy jött össze ahogy szerettem volna, és összecsuklottam. Közben sajnos megtérdeltem az orrom, ami akkorát reccsent, hogy a tornaterem másik oldalán is lehetett hallani. Szerencsére nem tört el. Viszont mindenki akkora röhögésben tört ki, hogy az hihetetlen. Nagyon fájt, és eleredt a könnyem is, de úgy nézett ki, hogy ez jobban tetszett nekik. Megpróbáltam mosolyogni, és bemutattam a gyakorlatot.

Nagyon megalázó volt, hogy akik át sem öltöztek, mert jaj osztályoznak, azok konkrétan már a földön fetrengtek a nagy röhögéstől. Aztán természetesen óra után odajöttek megkérdezni hogy vagyok. Mindezt úgy, hogy közben a pofámba vihogtak. Alig várom, hogy végezzek és befejezzem a rémálmot, amit középiskolának hívnak. 

Az osztályomban én vagyok a tipikus semleges karakter. Senkivel nincs bajom, mindenkivel kedves vagyok és velem is mindenki az, de magányos érzés, hogy egyik "klikkbe" se tartozom bele. Igaz én már kinőttem ebből és számomra nevetséges, hogy a lány osztálytársaimnak csak a bulik és az jár a fejében, hogy az osztály "menő" srácaival lefeküdjenek. Szánalmasnak találom az órákon mutatott feltűnési viszketegséget, és hogy folyton produkálniuk kell magukat.

Tavaly volt egy kis balhém is. Összebarátkoztam egy lánnyal, akinek a másik barátnője kiutált. Folyton beszólt, röhögtek minden mondatomon, ezért nagyon sokat hiányoztam. Egyszerűen nem akartam suliba menni. Szerencsére az a lány végül összeszedett valaki mást és lekoptak rólam. A kiutálóm pedig másik áldozatot keresett.

Most nyugi van körülöttem. Két emberrel vagyok jóban. Az egyik egy nagyon csöndes, duci lány, akit emiatt nem nagyon szeretnek. A másik pedig egy fiú, aki most már 11 éve osztálytársam. 

Amikor összejöttem G.-vel és megismerkedtem a barátaival, szerencsére kikerültem ebből a pisis 17 éves közegből. A csapatban nagyon sokaktól hallottam, hogy utálták a középsulit, kirekesztettek voltak, de ahogy egyetemre kerültek, hamar összebarátkoztak másokkal. Én is ebben reménykedem. Addig meg kibírom valahogy. :)

Veletek volt már ilyen? Hogy léptetek túl rajta?

Puszi: